1.rész
Azt mondják, a szeretet a legfontosabb dolog a világon.
Nem is tudják, hogy mennyire igazuk van.

Anya mindig azt mondta régen, hogy  vegyek télen sapkát, mert megfázik a fejbőröm és kihullik a hajam. Én soha nem vettem fel, de nem lett semmi bajom. Ő bezzeg mindig felvette, mégis kihullott a haja. Aztán elmondták, hogy nem azért, mert megfázott a fejbőre, hanem egy sokkal komolyabb dolog. Egy komoly, halálos betegség. És ez volt a kezelés ára. Rá egy évvel meghalt. Rákos volt. Én nem emlékszem pontosan, hogy mit mondtak erről, hogy hogyan adták be nekem, mi történt, csak arra az egy mondatra, amit apa sírva súgott a fülembe: „Minden rendben lesz.”  Kicsi voltam, hat éves, és nem tudtam felfogni, mi történt. Ennek már több mint tíz éve, és már nem vagyok kicsi, már felfogtam, és már szomorú sem vagyok annyira. Kivéve karácsonykor. Ugyanis szenteste halt meg, azon a napon, amikor a legfontosabb számunkra a család és az összetartás.  Így hát elég kellemetlen otthon lenni kettesben apával ilyenkor, szinte egész este nem szólunk egymáshoz. Soha máskor nem sír, akkor sem sírt, mikor egyszer betört a feje és vinni kellett a kórházba, hogy bekössék, pedig biztosan nagyon fájt neki. Csak azon a napon.. Karácsonykor.. Szenteste..

Két hét múlva karácsony van, nekem pedig mindig rosszérzésem van. Két hét, és apa megint sírni fog. Két hét és tizenkét éve annak, hogy meghalt az az ember, aki világra hozott, és talán akinek a legtöbbet köszönhetem egész életemben. Aki mindvégig szeretett és megóvott, és.. aki már nincs többet köztünk.
Könnyek szöknek a szemembe, de nem sírok. Erős maradok és megtörlöm a szememet egy zsebkendővel.
- Sophie!  - kiált apa a konyhából, én meg lemegyek.
Érzem, ahogyan a csoki illat átjárja a helyiséget. Megint a kedvenc sütim csinálta.
- Igen? – kérdezem, és elveszek egy sütit a tálról, ami még forró, és ijedtemben eldobom.
- Meg nénikéd hívott. – mondja, és felveszi a földről az édességet.
- Kicsoda?
-  Meg nénikéd.
- Van egy Meg nénikém?
- Igen, van egy Meg nénikéd. Utoljára tizenöt éve láttam, kiköltözött Angliába. Azt szeretné, ha meglátogatnád és vele töltenéd az ünnepeket.
Kérdőn bámulok rá, azt gondolom, viccel, de elég komolynak tűnik.
- Mi van? – kérdezem egy perc csend után.
- Szeretném, ha elmennél hozzá, nagyon kedves. Van két gyereke, még kicsik. Érted odavannak a kisgyerekek! A férje is nagyon kedves. Örülnék, ha elmennél, Sophie. – mondja, az „örülnék” szóra nagy nyomatékot téve.
- Persze, nem is tudom, ki az, de elmegyek hozzá Angliába, téged meg itt hagylak. Így gondoltad? És egyáltalán… te miért nem jössz?
- Én se maradok otthon, Edwarddal és a haverokkal kicsit elutazunk síelni. Meghívott, én meg szívesen megyek. Tudom, hogy jó lesz neked öregapád nélkül kicsit. És Meg néni nagyon kedves, muszáj megismerned.
- Apa, tudod, hogy mindent megteszek a kedvedért, de most ki kell, hogy ábrándítsalak. Nem megyek Angliába és kész! De te attól még nyugodtan elmehetsz Edwarddal. Megvagyok én, majd Stellánál alszom, vagy nem tudom.
- Tudom, hogy itt tudsz maradni egyedül, anélkül, hogy felgyújtanád a házat, de én mégis szeretném, hogy elmenjél, jó? – mondja mosolyogva. Először mosolyog, mióta lejöttem.
- Hát ha ennyire fontos neked.. – adom be a derekam végül.
- Köszönöm.

Mert őszintén, most mit tehetek? Hiszen sosem kért tőlem semmit. És úgy mosolyog!
- Anyukád húga. Jól ki fogtok jönni, ígérem. – mondja.
Na, mintha ilyen könnyű lenne. De nincs mese, beleegyeztem, és nem vonhatom vissza.

Egész éjszaka ezen gondolkozom, s mikor sikerül álomba zuhannom, felkelek az ébresztőórára.
Kedd reggel.
Álmosan lemegyek reggelizni. A tegnapi süti maradékából csipegetek, és közben felrakom a teát a tűzre. Majd csinálok egy kávét – apunak.
- Hahó! – dörömbölök be a szobája ajtaján. – Kelj fel, kész a kávé!
- Hagyj aludni!
- El fogsz késni a munkából! Tegnap is majdnem elkéstél.
- De nem késtem el, és most sem fogok!
És minden reggel ugyanaz a forgatókönyv. Felkelek saját magamtól, reggelit csinálok saját magamtól és felkeltem az apukám. És egy hülye ajtón keresztül vitatkozunk. Néha úgy érzem, ha nem lennék, nem bírná sokáig.
Na, nem mintha most panaszkodni szeretnék, egyáltalán nem így van. És nem bánom.

Végül együtt reggelizünk. Egyszer csak megszólal.
- Amúgy Surrey megyében van.
- Mi van Surrey megyében?  - kérdezem.
- Hát Meg. Ezt tegnap elfelejtettem mondani.
- Életemben nem hallottam még ilyen helyről. – mondom.
- Na, akkor most majd megismered. Szombaton reggel indul a géped.
- Király..
Még készülődök kicsit, és utána elindulok. Ja, azt még nem említettem, hogy New Yorkban lakom. Itt bizony, közel a Central parkhoz, egy elég nagy lakásban. Ketten apuval.
Az iskolába busszal járok. Nem esik a hó, de a szél fúj, és elég hideg van.  A buszon találkozom Stellával, a legjobb barátnőmmel.
- Szia, Stella!
- Sophie! Hallottad, hogy milyen járvány van? Tegnap öten hívtak fel, hogy nem tudnak jönni, mert elkaptak valami vírust. Még Frank is, aki sosem beteg, ezt te is tudod, és fú, emlékszel, mikor Lizy tavaly órán lehányta Nancyt? Na, mondta, hogy most olyan rosszul érzi magát, mint akkor. Vagy talán még rosszabbul is.. – Stella. Imádom, tényleg. De annyit tud beszélni! És nem tűnik fel neki, ha az ember már nem figyel rá. Csak darálja és darálja.  - .. de pénteken remélhetőleg jön suliba. Bár.. – Na, szóval, szombaton indul a gép, és eléggé félek. Még sosem ültem repülőn. De lehet hogy nem is tudok menni. Talán én is beteg leszek. És akkor apa biztosan nem enged el Angliába! Ó-ó, asszem Stellának kezd feltűnni, hogy nem figyelek. - .. Hahó, Sophie, hallod, amit mondok?
- Igen, bocs.
 - Min gondolkoztál?
És elmeséltem neki a Meg nénis sztorit, Angliát, Surrey megyét, azt, hogy nem akarok menni. Meg hogy megint leforráztam magam teával reggel.
- Sosem hallottam még Surrey megyéről. – mondja.
Ő megért engem.

A busz egy nagyot fékez, és majdnem elesek, de egy srác elkap még az utolsó pillanatban. Azt mondtam  volna, egy srác? Bocsánat, A Srác. A suli legnépszerűbb, legjóképűbb pasija. És egyre helyesebb, én mondom. Ez az utolsó évem a gimiben, osztálytársak vagyunk. Oviba is együtt jártunk, akkor legjobb barátok voltunk. Most már nem is beszélünk. Mi ketten kicsit más „súlycsoportba” tartozunk, már ha értitek, mire gondolok. A helyzet az, hogy változnak az idők.
Na de visszatekerem a dolgot, és ott tartok, hogy majdnem elesek. De ő gyorsan megfogja a kezem, és visszaránt. Micsoda időzítés!
- Hé, szia, Sophie. – kacsint rám, majd elmegy a haverjaival.
Annyira kedves mindenkivel! Velem is az, mindig köszön. De csak ennyi. Nem is tudom, emlékszik-e arra, hogy egy oviba jártunk. És nem is értem magamat. Miért nem megyek hozzá soha oda? Tavaly megpróbáltam. Hát, egész jó volt.

– Szia, Jake (ja, igen, Jake a neve)
- Helló. Sophie, igaz? Te jó vagy nyelvtanból, nem? Az a helyzet, hogy segítened kéne..
Szóval egy hétig korrepetáltam minden nap.  Ó, Stella úgy irigykedett! Én meg annyira élveztem. De régi idők, és már megint elkalandozok. Stella éppen magyaráz valamit.
- .. hisz már annyiszor megbeszéltük! Te elesel, de ő – még mielőtt a földre kerülnél- elkap, te belekapaszkodsz az erős karjaiba, ő megcsókol, hosszú perceken keresztül így vagytok, aztán megkéri a kezed, elvesz feleségül, gyönyörű gyerekeitek születnek, és a mámoros élet! Mi nem tiszta ebből?
- Jaj, Stella, ez nem ilyen egyszerű. És nehogy azt hidd, hogy direkt estem el. – mondom. – Nem vagyok olyan bolond.. persze, hogy én meg Jake. Vicces vagy.
De persze eközben az agyamban mindenféle kép jön elő arról, hogy Jake szmokingban, én meg egy gyönyörű fehér ruhában vagyok, a hajam tökéletes kontyban , és táncolunk. Hé, álmodozni lehet, nem?
És ha már itt tartunk.. A szalagavató jövő héten van, pont az utazásom előtt egy nappal, és a páromat nem is ismerem, csak Stella pasijának az egyik szerencsétlen haverja, aki azt hiszi, hogy azért, mert táncolok vele, járunk is. Egyébként nem vagyok csúnya. Sőt, gyakran mondták már, hogy szép vagyok. Fiúk ráadásul. És volt már barátom is. Egyszer. Meg a suliban se vagyok az a nagy lúzer. Tényleg. De senki nem kért meg. És ez volt az utolsó lehetőség.
 A filmekben mindig az van, hogy jön a fiú a limuzinnal, csenget, a lány még váratja egy kicsit, addig kinyitja a kistestvér, ő elkezdi mutogatni a lány cikis képeit, aztán jön az anyuka, aki képeket csinál a srácról, aztán a lány szépen lemegy a lépcsőn, a gyönyörű ruhában. Aztán még ezernyi képet csinálnak róluk, a lány bocsánatot kér a fiútól, a fiú csak mosolyog, és nem érdeki, hogy mennyit kell még várni, mert csak arra tud figyelni, hogy milyen szép az a lány, akivel este táncolni fog. De az élet nem pont ilyen. Vagyis, nálunk biztosan nem.
Körülbelül így fog zajlani:
A fiú, akit nem szeretek, eljön a kocsijával, mert limuzinra már nem tellett neki. Én megpróbálom kicsípni magam szépre, már amennyire lehet, addig apu kinyitja az ajtót, és felteszi neki a szokásos kérdéseket:
- Miből tartod el magad?
- Ugye hazahozod időben a lányom?
Na jó, ez is inkább a filmekben van. Ugyanis apa sokáig dolgozik, és gondolom, nem lesz otthon, mikor jön a srác. Tehát kinyitom az ajtót, semmi fénykép meg ilyesmi, talán hoz valami giccses, ronda virágos díszt a kezemre, és ügyetlenül felrakja. Egy kis jó pofizás, majd megyünk.
Na, igen, az élet nem tündérmese. Egy cseppet sem. Pláne, ha az ember egyke, és meghalt az.. szóval értitek.
De nem szeretném magam sajnáltatni.

Bemegyünk a terembe, és hamarosan csengetnek is. Kezdetét veszi az óra. Stellával természetesen egymás mellett ülünk. – Még nem választott minket szét az osztályfőnök, bár ami késik, nem múlik. Ugyanis elég sokat beszélünk órán, és általában már az első héten elültetnek. Úgy látszik, most szerencsénk van.
Stella valamit megint mond, de nem figyelek rá – szokás szerint. Ekkor szól a tanár, hogy jó lenne, ha egyesek csendben maradnának, és jelentőségteljesen barátnőmre pillant. Először nevetek a mai napon.
- Sophie, esetleg elárulnád, mi olyan mulatságos azon, amit mondtam? – szól rám Mr Hoolywood.
Nem, nem Hoolywood a neve, csak mi neveztük el így, mert állandóan arról beszél, hogy milyen jó színész lenne belőle, meg hogy ő az akart lenni, és fel is vették a színészképzőbe, csak aztán mégis a tanárszakmát választotta, és hogy mennyire megbánta, és hogy milyen buták vagyunk, hogy miért nem tud senki számolni, (matektanár) meg még sorolhatnám. De nagyon csúnyán néz rám most is, szóval azt hiszem, inkább oda kéne figyelnem.

Az óra nem mondhatnám, hogy gyorsan telik, sőt. A helyzet az, hogy nem vagyok túl jó matekból, inkább a nyelvtant meg az irodalmat szeretem. Azok érdekesek, a matek csak.. nos, főleg csak szám. És  én nem szeretem a számokat. Ugyanis mindennek van valami köze a számokhoz. Például, ki hány éves, minek milyen a ruhamérete. Ezek mind olyan dolgok, amivel ki lehet cikizni egy embert. Mert hát senki sem tökéletes. De tényleg nem! Na, Stella egészen megközelíti a tökéletességet. A haja pont olyan, amilyet én mindig is akartam. Egyenes, gyönyörű, gesztenyebarna. Jó, oké, én tudom, hogy ez semmiség, meg én is be tudnám festeni a hajam, de az nem ugyanaz. Nekem tulajdonképpen seszínű a hajam. Olyan moslék. Szőkésbarna, de inkább szőke. És nagyon nagyon göndör! Ezt azt hiszem, anyukámtól örököltem. Csak az a különbség, hogy neki jól állt. Meg Jake is közelít a tökéletességhez. Jóképű, mindenki szereti, mert hát nagyon népszerű. De ő nem úgy népszerű, hogy csak a saját körében szereti mindenki. Mindenkivel kedves. Nincs még egy ilyen ember. És nem is olyan buta. Kivéve a helyesírása. Az szörnyű! Azt hiszem, már meséltem, hogy megkért engem, hogy korrepetáljam nyelvtanból.

 Szóval azért van pár ember, akik majdnem hibátlanok. Én nem tartozom közéjük. Magamban egyedül a szememet szeretem. Azt tényleg szép. Mindig más színű. Vagyis, azért nem teljesen, olyan például nincs, hogy egyik nap piros, másik nap barna. Alapból zöld, és amilyen hangulatom van, olyan árnyalatú. Mikor vidám vagyok, világosabb zöld, mikor szomorú, akkor meg sötét. Ez amúgy szerintem tök érdekes. Kiskoromban volt egy hangulatgyűrűm. Még anyutól kaptam. Tudom, szégyen, de fogalmam sincs, hol lehet. Az egyébként mindig sötétkékes-lilás volt. Ez nem tudom, mit jelent. Vagy azt, hogy semmi értelme nincsen, és - csak valami átverés, ami, valljuk be, könnyen lehet - , vagy mindig ugyanolyan a hangulatom. Ami eléggé valószínűtlen, mert hát a szemem is megcáfolja ezt. Meg egy gyűrű mégis honnan tudná, hogy milyen a hangulatom? Lehet, hogy az ujjamnak változik a hőfoka a hangulatomtól függően. Na jó, kezdenek kicsit összekuszálódni a gondolatok a fejemben.

A csengő csörgése ránt vissza az elkalandozásomból.
- Nyolcvanadik oldalon az első három feladatot csináljátok meg! – ordítja Mr Hoolywood, ám senki nem figyel már rá, özönlünk ki az ajtón a folyosóra, amin már amúgy is rengetegen sietnek a következő órájukra. És ez így megy minden nap.

Aztán meglátom Stella barátját, Davidet.
- Sziasztok! – mondja, és ad egy puszit Stellának.
- Hello – mondom.
- David! Tegnap megláttam a tökéletes ruhát a szalagavatóra. Ez kell nekem! Tutira. Nem jössz el velem ma megvenni? Lehet, hogy már nincs is meg. – rohanja le rögtön Stella.
- Persze, szívesen. Remélem, ez most nem olyan lesz, mint az előző három, amit mutattál. – mondja mosolyogva.
Aztán eszembe jut, hogy Stella először kinézett magának egy fekete goth ruhát. Alig bírtuk lebeszélni róla. Kicsit mindig ki akar tűnni a tömegből, de hát ezért szeretem annyira. Ez mondjuk kicsit túlzás lenne.
- Nem, ez a tökéletes ruha! – mondja ő is nevetve.
- Hát jó, elmegyek veled. Sophie, neked nem kéne megbeszélned Ronalddal ezt a ruha-dolgot?
Ronald a haverja, aki elhívott engem a bálra. Én hülye pedig beleegyeztem. Néha jó lenne visszatekerni a dolgot. De mindegy, legalább van párom. Hú, ez most nagyon csúnyán hangzott.
- Már megvettem a ruhámat. – mondom tök nyugodtan.
- Micsoda? De hisz Ronald a párod és neki kéne megvennie a ruhádat! – mondja David.
- Mikor mondtam neki, hogy megvettem a hétvégén, nem nagyon erősködött, hogy kifizeti. – mondom.
- De Sophie, tudod, hogy mennyire félénk.
Igen, tudom, hogy nagyon félénk. És nekem nem jönnek be a félénk pasik. Sajnálom Ronaldot. Szerintem senkinek nem tetszik. Nem olyan csúnya, és az agyával is minden rendben van, de nem az esetem. Na, az persze más lenne, ha Jake hívna el…
Vagy ha lenne egy olyan barátom, mint amilyen Stellának David. Őket nem is lehetne mással elképzelni. Aranyosak együtt, és tuti hogy felnőtt korukban is együtt lesznek.
Na, ez még egy indok, hogy Stella miért majdnem tökéletes.
Ezután David bosszúsan megkeresi Ronaldot, hogy leszedje a fejét, mi meg megyünk tovább a következő órára, ugyanis körülbelül két perc múlva csöngetnek.

írj véleményt az eddigiekről!